Az előbb megakadt a szemem egy recepten, aztán eszembe jutott erről receptről egy másik, az anyukámé. Nosztalgiába merültem. De most mindegy is, nincs kedvem elterelődni, mert szeretnék írni a legutóbbi csodálatos moziélményemről. A filmben azt mondják az evéssel segíteni lehet az emberi kapcsolatok mélyítését és a főszereplő azt is mondja,  hogy a főzéssel sok embert tud boldoggá tenni. A filmkockákon pedig megjelenik egy dharma baba. Ez által pedig az egész alkotás során jelen van és szinte tapintható a dharma... A szingapúri rendező Eric Khoo Ramen Teh című filmje a Berlini Nemzetközi Filmfesztivál “kulináris film” kategóriájában mutatkozott be idén februárban a nagy nyilvánosság előtt. Számomra hangulatában, történetében, rendezésében első látásra harmóniát sugallt. Valahogy a történet szereplői, és a film össszetevői mind-mind, külön-külön azon ügyeskednek, hogy egymást segítsék azzá válni amikké lenni szeretnének. Ehhez persze a figyelem elengedhetetlen. Én is figyelem a filmet és megállapítom, hogy néha komoly belső munkák, harcok közepette tudnak csak a karakterek eljutni “A”-ból “B”-be. Ezáltal tanúi lehetünk jellemek változásának és rengeteg kalandozásnak. A kalandok szerteágaznak, ízek, érzelmek, történelem, idősíkok, kultúrák, személyes sorsok vonatkozásában. Mégis egyfelé mutatnak. Összeolvadnak és szinkronba kerülnek a történések, az ételek, hogy utána talán újra szétessenek és szanaszéjjel hulljanak. A fiatal Maszato (Takumi Saitoh) Japánból Szingapúrba utazik, hogy családi mozzanatokat a helyükre illesszen. Egy bájos és életvidám gasztroblogger segítségével jut el nagybácsikájához, aki által átadásra kerül a fantasztikus leves receptje. Majd Maszato maga is elkészíti az ételt, de kicsit másképpen. Bátran vonja össze a japán rámen tészta levest a szingapúri bak kut teh húscsont-tea levessel, melyekből születik egy új, Ramen Teh nevű étel. A Ramen Teh tartalmában, elnevezésében egyaránt fúziós. Nincsenek titkos összetevők, nincsenek allűrök, se attrakciók a főzés közben. Letisztusztultság, precizitás, kifinomultság van. És egy lényeges, ámbár szinte láthatatlan, de érezhető, egy igazi séfre igazán jellemző vonás van jelen. Ez a szívvel-lélekkel alkotásnak a képessége. Kiegyensúlyozott rendezés, operatőri munka és összehangolt színészi játékok jellemzik a filmet. Ezen hozzávalókkal dúsított leves a szigorú nagymamát is leveszi a lábáról.

Értékelés: 70%

Minden Távol-Keletet kedvelőnek és nem kedvelőnek, ínycsiklandozó finomságokat szeretőnek és nem szeretőnek, nosztalgikus és nem nosztalgikus típusú nézőnek őszintén ajánlom ezt a 89 percnyi intenzív, ellenben többnyire meditatív kalandozásokat felvonultató kavalkádot.

_dzy