Álmodnak-e arról a replikánsok, hogy emberek?
2017 októberében elvárásoktól és filmkritikák elolvasásától mentesen ültem be a Corvin moziba. Az 1982-es Szárnyas fejvadászt időhiány miatt nem néztem újra, csak az emlékeimből hívtam elő néhány jelenetét, impresszióját az esős, borús hangulatú melankólikus kultfilmnek. A Szárnyas fejvadász 2049-el 163 percre egy katasztrófák által sújtotta, letarolt, minden részében kizsákmányolt világba csöppentem. A film lassan indul, dinamikája meditatív, amiben kong a posztapokaliptikus üresség. Na de milyen más jövőkép jelenhetne meg, mikor a történet gyökerei a jelenünkben, 2017-ben már adottak? A bolygónk jelenleg is súlyosan terhelt és a terheket a társadalom tagjai, a társas magányban élő emberiség generálja.
A replikánsokat az ember álmodja, futószalagon ontja. Az alkotó pedig maximalista és hataloméhes. Ő embereket akar létrehozni, mesterségesen. Majd vezérelni őket. Uralkodni felettük. A kívánalom, a határmezsgye, amivel az új generációs robotok (a lászat emberek) értékesebbé tehetők vagyis szinte teljesen emberivé, a csúcs funkció az a nemzésre és a szülésre való képesség. Márpedig például a fogantatásban lévő vágy, a születés, a csoda füzér állapot, hogy “elválasztahatatlan része vagyok az egésznek érzése” egyelőre bárminemű igyekezet és erőfeszítés ellenére legyárthatatlan. Ebben a tökéletesen egyensúlyt vesztett, akarnok, önmagából kifordított világban az se meglepő, ha egy robot veszíti el az identitását. Egy replikáns önreflektív és eredetkutató funkcióra vált egyik “bebootolása” és egy parancs végrehajtása után. Tehát lesz az a pont, ami kivágja a biztosítékot és önjáró működésbe kapcsolja őt. S az önállóság, mint azt tudjuk minden totalitárius dimenzióban veszélyforrás. A film főszereplője elidegenedik a rendszertől, valamint saját magától. Működéseket kérdőjelez meg, tehetlensége olykor hisztibe, dühbe torkoll, megismeri a szintetikus növénytermesztést és a gyerekmunka intézményét, találkozik a forradalom lehetőségével, végül képes az “életét” áldozni egy jó ügyért. Felfedez, megismer, felismer, reflektál, önreflektál. Érez. Mind-mind csupa emberi minőség. Számomra a mozi élményének a varázsa ezen a szálon bontakozott ki. A replikáns ‘K’-n keresztül. Ryan Gosling (‘K’) szinészi alakítása nem sok, nem kevés. Kiegyensúlyozott. Ahol kell pulzál, ahol kell meditatív nyugalommal szemlélődve suhan végig. Jared Leto_Wallace_hozza a letisztult, a bölcs antikrisztusi tervezőt, aki természetesen a maga alkotta minden szegletében “megdizájnolt”, steril elefántcsonttornyábán tengeti mindennapjait egy hűséges szolgálóval az oldalán. Harrison Ford szerepe kulcsfontosságú. A híd a Szárnyas fejvadász és a 2049 között. A jelen, a 2017-es alkotás függetlenül az 1982-es mozi nélkül is teljesen érthető, élvezhető. De sehogyse könnyű mű. Mélységeiben való értelmezéséhez empátiára és türelemre van szükség. Aztán a végeredmény megrázó és elgondolkodtató lehet. Szerintem a sok replikáns között nem hogy nem vész el az ember, hanem éppen ellenkezőleg. Több olyan diskurzus tünik fel, ami az érzelmi intelligenciámat sokkal szexibben simogatta, mint azt az általam eddig látott klasszikus romantikus filmekbelik valaha is tették. A látvány és a hangzásvilág egyaránt monumentális meglepetéseket tartogatva nyűgözött le.
Számomra a történet üzenete brutálisan egyszerű. Mindegy mi vagy ki vagy, honnan jöttél. A meghatározó, ahogy tekintessz, gondolsz magadra és ahogy azáltal cselekszel a jelenben. Ha a replikáns azt “álmodja” “gondolja” ember, miért ne válhatna azzá és ha az ember azt álmodja, gondolja, hogy robot, robotként határozza meg magát, akkor… E különleges transzformáció által pedig láthatóvá válhat önvalója akár egy egész univerzumnak (is). Füzérben.
ॐ
fotó: xyz
