tegnap a hajnali meditációm alkalmával arra lettem figyelmes, hogy időnként majdnem elszundítok (biztosan sokaknak ismerős tapasztalás az ébrenlét és az alvás közti varázs állapot). ez legutóbbi gyakorlásomkor is szerettem volna megtartani a figyelmem, ami tulajdonképpen megegyezik a foglalkozás egyik sarkalatos pontjával, viszont most azt vettem észre, hogy hol be, hol kikapcsolom a koncentrációt. a tapasztalás lényegében egy saját, egyéni, rendkívül finommechanikai, tudatos munka volt. szinte megfogható. mosolyogva gondolok rá vissza, mert még mindig tapintom!, érzem, látom ezt a "kapcsolós" élményt egy (egyelőre) meghatározhatatlan helyen magamban. korábban ezzel megegyezőt a jóga gyakorlások végi ászanában tapasztaltam és esti filmnézéskor, na de olyankor általában nem küzdök magas hatásfokon, egyszerűen csak maximális erőbedobással elalszom. mi lehet az egyik különbség az előbbi szituációk között? az egyikben megtörténik a komfortból való kimozgás, akár többször is. hogy erre van-e szükség? van. mint a késnek az élezésre (ha általános funkciója szerint akarom használni). miért? a koncentráció, a figyelem élesítéséhez bizony ki kell mozogni a komfortból (pl. az alvásból), mert másképpen nem fokozható ennek a képességnek a hatékonysága. a belső és a külső fókusz egyaránt fontos. DE az előbbi nélkül az utóbbi teljes egészébe véve kivitelezhetetlen. egy görög sztoikus filozófus hasonlóra gondolhatott ezzel a mondásával: "Először ismerd meg önmagad, aztán ennek megfelelően öltözz fel.". a belső figyelem gyakorlásával lépésről-lépésre együtt érkezhet egy valóban minőségi önismeret, ami segíthet a külső világban lévő kapcsolódásokban, kivetítődésekben. 
szóval amennyiben koncentráció fejlesztésre állítod ragyogó univerzumod, akkor rendszeres gyakorlóként én erősen ajánlom a meditációt heti szinten legaláb ötször, alkalmanként 15-30 percet. aztán_ :)

klassz programozást 

ászana: Bhakti Kutir

fotó: Berki Zita